Végre igazi OCR! – Szarka Tünde szubjektívje a 9. Running Warriors évadzáró versenyről

Úúúú, Gergő, nézd! Ezt meg hogy? Basszus, a Barni is hogy küzd vele, pedig ő nem egy gyenge srác! Szerinted az ott hány centi lehet? Nézd, hosszabb, mint az alkarja! Tudok én ekkorát nyúlni??”

És ez??!! Ez meg mi?! Vízszintes ninja létra? Tamás (Rozina Tamás, Running Warriors versenyszervező – a szerk.) tuti vért ivott. Szalmabálák és majomlétrák után ez? Mi lesz itt?! – párommal megosztott gondolataim a verseny előtti, ekkor már kissé beszűkült tudatállapotú napokban, ahogy kezdtek „kiszivárogni” a képek a szervezői fegyvertárból.

Ok, ez nem lesz egyszerű, na de vééééééégre! Ezt vártam. Hogy az év legkeményebb versenyeként elhíresült gálafutam valami ínyemre valót hoz majd. Ahol a futás csak mellékszereplő. Amolyan szükséges…. ezúttal talán inkább jó, hiszen míg viszi az embert a lába, addig is van ideje kikönnyezni a túlszaporodott tejsavat.

Egy nappal a verseny előtt: Gergőőőő, kikerült egy videó a pályáról! Bakker! Milyen hosszú akadályok, úr isten! Pulzus: ötös zóna, izgalom a tetőfokán, ami mellé egy furcsa érzés is befészkelte magát a fejembe: oké, ez a verseny BIZTOSAN nem a futáson fog elmenni, emiatt már nem kell görcsölni. De tényleg? Tényleg megeshet, hogy egy akadály fog majd ki rajtam? Amikor én elvileg ebben vagyok jó? Kezdett rettentően spannolni a dolog, annál is inkább, hogy idén indult OCR elitpályafutásom során mindössze egy, azaz egy versenyen vettem részt, arra meg már ki emlékszik… szóval izzadt a tenyerem rendesen, mindahányszor a hétvégére gondoltam.

Ugrás a versenynapra. 5 fok, eső. Hurrá. Nem kérdés, persze, hogy elindulunk, bár csorbul a büszkeségem, mert én ugye megmondtam: esőben nem versenyzem, az veszélyes, hülyeség stb..

Hát de. Hangulati adalék: az egyik elitlány, Jucus, még reggel 7 sincs, dob egy üzenetet, hogy lázas, nem tud jönni, nem venném-e át a csapatnevezését. Erre viszont tényleg nemet mondok, elég lesz egyszer ázni és fázni, egyébként is a vállam hattyúdalára készülök, ha ezt a versenyt még túléli, egy évek óta halogatott, több hónapos leállás és rehab vár rá, így a szükséges minimumnál többet már igazán nem kérhetek tőle. Úgyhogy sűrű bocsánatkérés, zabkása, biztonsági Voltaren lenyel, és indulás.

Érkezés, hello-pacsi, de hideg van, de jó pálya, melegítsünk, rajtoljunk már, csak még egy korty, vigyek kesztyűt, hol a maszkom, pulzus kétszáz, MIÉRT ESIK?!

Rajt!

Oké, most már nyugi, elindultál, semmi kapkodás, nem kell nagyon szaladni, itt nem ez számít. Ketten előttem, ketten mögöttem (ezzel vége is a női elitmezőnynek), így bajom nem eshet, jó itt nekem. Még alig melegszem be, jönnek a katonai palánkok. Egymás után öt, van, ami enyhe emelkedőn, nekifutni igazi jutifali. Aljasság ez a javából, már az első kilométeren, és miközben az erő el-, az oxigén meg kifogy, enyhe kétségbeesés lesz úrrá rajtam, ahogy realizálom: ebből lesz még egy kör! Emelkedő, pici sár, erdő, nagy lejtő, több sár, csúszik… nem csapatom, nem éri meg. Aztán végre aszfaltot és vízszintest érek, jönnek az akadályok. Majdnem. Csak előtte még százhuszonhétszer át kell ugrálni különböző beton-, tégla-, ki tudja, milyen falakon. Finom. Edzhetek én bármennyit, az oxigén már megint csak hiú ábránd.

Aztán végre odaérek az első „valamire való” akadályhoz, a vízszintesen függesztett „asztallapokhoz”. Ott topog a női mezőny – és még egy páran a tíz perccel előttünk rajtoló fiúcsapatból.

Mi van??? Ennyire nagy a baj? Ez többnyire rutinmunka mindenkinek, akkor most miért csinálják ezt…? Oké, nagy levegő, csúszni fog, de szoríts! Ugrok, szorítok, lendülök, átugrok, megvan. De mindent értek. Baromira csúszik. Minden. A fa az azért, a fényesre lakkozott fémfelületek meg azért. Nehézségi fok a megszokotthoz képest? Olyan 150%. Alsó hangon.

De már jön is a következő állomás, sokak mumusa: a függesztett mászópalánk. Itt is próbázók kisebb csoportja, csajok már sehol. Jó lesz… Próba egy: első palánk pipa, átnyúlás ok, de a „kiszállónak” szánt fogásról lecsúszok. Hűűű. Oké. Akkor ezt gondoljuk át. Még egy próba, max. kettő fér bele, de utána tejsavfolyó, lehet hazamenni. Nem, nem a szabályok miatt. Azok felől holdtöltéig is próbálkozhat az elit, de ezek az akadályok vagy gyorsan adják magukat, vagy soha. Ezzel a gondolattal újból nekifutok, másodikra némi technikaváltással megvan.

Galoppozok tovább, megy minden csont nélkül. Ahol kell, lendülök, ahol muszáj, ugrok, bár nem szívesen, mert hát ugye megmondtam, hogy esőben versenyezni veszélyes, hülyeség… Persze azért élvezem, hogy így is megy. Így, hogy „nagy tétekkel játszunk”, hiszen az eső könyörtelen vesztőhellyé varázsolta az akadályarénát. Minden fogás, minden szorítás kettőt ér. És, ha már kettő: az első körnek hipp-hopp vége, elfogytak az akadályok, indulhat az újabb futás. Meg azok a nyomorúságos, enegiavámpír palánkok. E ponton pedig egy zárójeles megjegyzés, engem máig ámulatba ejtő tény: második köröm kezdetén kb. háromnegyed óránál járok (és itt elkövetek egy végzetes hibát, de erről majd később). Ez az az időmennyiség, amennyi alatt az egyetlen hibátlan elitversenyző, Gyömrei Máté a teljes versenyt ledarálta. Na, ez az infó pont olyan bamba értetlenséget rajzol az arcomra, mint amikor az ember megtudja, hogy a leggyorsabb 100-on mért tempójával mások képesek maratont futni. Respect!

Szóval második kör, futok. Lassan kikavarodok az erdőből, mikor egyik versenytársam, Roni, a lefuthatatlan utolér. Karszalagja már nincs, de gyakorlásból lenyomja a pályát, vállalva azt is, hogy pár méterre mellém lassul és bíztat, drukkol. Még egy jobb futótempóra is próbál rábírni, de van, amiben tényleg hajthatatlan vagyok. Úgy kb. sejtem, mi vár még rám felsőtestből, nincs az a hatalom, hogy gyorsítsak. Meg aztán… mezőnyöm már nincs, az ellenfél saját magam vagyok. Közepesen motiváló, de tudom, miért jöttem.

Újra az akadályzónában vagyok, jön néhány ujjgyakorlat, majd elérek az első kombinált gyönyörűséghez. Ez egyébként a 36. leküzdendő darab. Srácok állnak egy páran előtte, néhányan próbálkoznak, mások bosszankodnak, káromkodnak, hitetlenkednek. Az ominózus fűrészfognál járunk, és ez még csak a kombináció eleje. Mindössze négy-öt jól irányzott ugrásra van szükség, aztán már csak kapaszkodni kell, meg átbújni, átfogni, felhúzni, átfogni, kolompolni. Az itt debütáló fűrészfog technikája kb. mint a ninja létráé, de valahogy az egésznek olyan furcsa a dinamikája, nem egyértelműek az erővonalak.

Elméletben megvan, végiggondolom újra, közben hallom, ahogy kedvesen bíztatnak a fiúk, hogy „majd te megmutatod…”. Nem hittem, hogy igazuk lesz. Tényleg nem. De elsőre legyűröm a kombót, viszonylag könnyedén. Király! Akkor már „csak” négy akadály van hátra.

Újabb palánk pipa, majd jön a 38. akadály, benne ismét a fűrészfog. Huhh, ez kemény lesz. Hiába ment ugyanez három perccel korábban pöccre, hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Halványuló elszántsággal ugrok rá a „beszálló” rúdra, elküzdöm magam a súlyos vasfogantyúig, lendítek. Egy fog megvan. Basszus. Még legalább kettő ilyen kellene, hogy egy rizikósan nagy ugrással ki tudjak vetődni a kolompig. Nem fog menni. Elfogytam. Az átugrandó húszcentis függőleges vasfog úgy magasodik fölém, mint az Everest. Azért rápróbálok. Erőm semmi, elengedem. Na nem úgy! Lesz még egy próba, mégis csak versenyen vagyunk. Kicsit szusszanok, pályabírói engedéllyel reménytelenül törölgetem a vasakat, hogy egy kicsit, csak egy kicsit kelljen kevésbé szorítani, de minden hiába. Mire újra nekifutok, az eső mindent könyörtelenül teleprüszköl, olyan a vas, mintha jeget markolnék.

Csapó kettő. Újra eljutok a fűrészig, de már az első lendítésből fenékre esek, annyi erőm sincs, hogy a visszazuttyanó testemet megtartsam a markolaton. Gyors mérlegelés: kezdek fázni, ami nem jó jel, ez pedig itt könnyebb nem lesz, úgyhogy egy adag csalódottsággal levágatom a karszalagomat. Az elitjátszma ezennel véget ér. Kb. 75 percnél járok. És akkor itt visszautalnék arra a bizonyos végzetes hibára… Na ott, a 45. percnél kellett volna benyomnom a frissítést. Keserű felismerés, örök tanulság. És egy adag önvád, mert ezt a buktát tényleg csak magamnak köszönhetem. Magyarázat nincs. Hiszen a pálya nagyon feküdt. A vállam kitartott. Az alkarom bírta. És akkor egy ilyen butaság…

A többi innentől már szinte mindegy. Tisztességből, és persze kíváncsiságból is, azért végigmentem a maradékon. Az irka-firka labirintusa valahol a második duplavénél köpött ki, a 27 méteres monstrum pedig a kockánál ért véget. Tulajdonképpen nem is rossz. Bár hivatalos értékelésben mi, akadályrontók nem részesültünk, szóbeszéd alapján az elit összetettjében mintha a harmadik helyre értem volna célba. Mintha…

Mindent összevetve a maga 6 kilijével és 40 akadályával kiváló verseny volt, epekedve várom a folytatást!

Személyes véleményem ugyanakkor, hogy ez az októberi futam igazi mélyütésként érte a hazai OCR közösséget, amelyért mégis sokan már most hálásak, hiszen hirtelen átugrott a határon a nemzetközi nívó és ránk villantotta vasfogait. Valahol itt tart most a sportunk a nagyvilágban, mi pedig igazán szerencsések vagyunk, hogy (remélhetőleg nem csak) ízelítőt kaptunk belőle.